A fiú elmegy nagymamája farmjára, hogy megünnepelje a hálaadást, de aztán hirtelen eltűnik. Az egész család megdöbben.

Jared nyolcéves volt, és egész életében a városban élt. Magyszülei, nagynénjei, nagybátyjai és unokatestvérei mindig Los Angelesbe utaztak hálaadásra, de idén másképp lesz.

Mivel a nagymamája két nappal a hálaadás után töltötte be hetvenötödik életévét, a család úgy döntött, hogy a georgiai farmjukon gyűlnek össze. Így megünnepelhették a hálaadást, majd megtartották a születésnapi bulit.

Jared még sosem járt farmon, ezért a szülei néhány nappal korábban utaztak, és nagyon tetszett neki. Az első napon az őrületbe kergette a nagyapját azzal, hogy száz meg száz kérdést tett fel, és a hely minden zugát bejárta.

De ami Jaredet a legjobban elbűvölte, azok az állatok voltak. Megetette a csirkéket és a kacsákat, és segített a nagymamájának tojásokat gyűjteni, aztán elmentek megetetni a disznót, és ekkor Jared meglátta a pulykát.

„Azta!” – Jared zihált. „Ez a legnagyobb pulyka, amit valaha láttam! Mi a neve?”

„Hát..” – mondta Sadie nagyi. „Nem hiszem, hogy van neve!”

„Kell, hogy legyen neve, nagyi” – mondta Jared komolyan.

„Jared” – mondta a nagymamája -, én nem szoktam nevet adni az állatoknak, édesem, de csak rajta!”

Jared ránézett a pulykára, a pulyka pedig visszanézett rá. „Bob!” – kiáltotta Jared. „Úgy néz ki, mint egy Bob!”

„Bob!” – mondta Sadie nagyi. „Szeretnéd odaadni Bobnak a kukoricáját?”

Jared kukoricát vett a kezébe, és közelebb lépett Bobhoz. Sadie aggódott, hogy a pulyka esetleg megcsipkedi Jaredet, és megijeszti, de Bob úriemberként viselkedett.

„Nagymama!” – Jared felkiáltott. „Bob szeret engem! Talán taníthatok neki néhány trükköt!”

Nagymamája mosolygott, de megrázta a fejét, mert tudott valamit, amit Jared nem: Bobot hálaadásnapi vacsorának szánták.

Aznap este a vacsoraasztal körül Jared Bobról beszélt, meg arról, hogy milyen ügyes, és hogy milyen finoman evett a kezéből. „Anya, apa!” – kiáltotta Jared. „El kell jönnötök, hogy megismerjétek Bobot!”

Jared nagypapája, Josh nevetett, és azt mondta: „Ne aggódj, Jared, anyukád és apukád holnapután megismeri Bobot!”

„Tényleg, nagypapa?”

„Ó, igen.. Bob lesz a hálaadásnapi vacsora díszvendége – mondhatni!” – Josh nagyapa még hangosabban nevetett.

Jared kételkedett. „Nem hiszem, hogy a nagyi szereti az állatokat a házban” – mondta.

Josh nagyapa kacsintott, és megnyalta az ajkát. „Bobbal kivételt fog tenni, ígérem!”

„Csitt, Josh!” mondta Sadie. „Hagyd békén a fiút.” – parancsolta. De ahogy Jared kisétált a konyhából, meghallotta, hogy Sadie Josh-al beszélget.

„Josh, néha nagyon gonosz tudsz lenni! Láttad, hogy a fiúnak tetszett a pulyka, nem kell megmondanod neki, hogy hálaadásra sütjük!”

Jared gerincén végigfutott a borzongás. Megsütik Bobot? Hálaadásnapi vacsorára? És hirtelen Jarednek eszébe jutottak azok a nagy, barna sült pulykák a finom töltelékkel, amelyeket azóta evett, amióta az eszét tudta. Ezt akarták csinálni Bobbal?

Összeszorította a kis öklét. Senki sem fogja megkopasztani, kitömni és megsütni Bobot! Meg akarta menteni őt! Amint a szülei elaludtak, és a házban csend lett, Jared leosont a lépcsőn.

Átosont az udvaron az istállóhoz, ahol a csirkék aludtak és egyenesen a kis ketrechez ment, ahol Bobot tartották fogva.

Mikor Bob meglátta Jaredet, csaholni kezdett, de Jared elhallgattatta. „Csitt!” – suttogta. „Ez egy szökés!”

Másnap reggel Sadie kelt fel elsőként, és az első dolga az volt, hogy palacsintát dobott a serpenyőre, és lehívta Jaredet reggelizni. Legnagyobb meglepetésére nem válaszolt.

Bekukkantott a szobájába, és látta, hogy az ágya rendben van. Hol lehet Jared? „Biztos kint játszik azokkal az állatokkal!” gondolta Sadie. De amikor az istállóba ért, Jared nem volt ott… és Bob is eltűnt!

Sadie nagyi azonnal felébresztette Jared szüleit és Josht. „Az a bolond fiú elszökött a pulykával!” – kiáltotta. „Mostanra már mérföldekre lehet!”

Mindannyian aggódtak, amíg nagypapa egyik barátja be nem ugrott hozzájuk. „Hihetetlenül furcsa dolgot láttam ” – mondta. „Egy gyereket, aki a városig sétált a legnagyobb pulykával, amit valaha láttál pórázon!”

„A városba!” – kiáltotta Jared anyukája. „Gyerünk!”

Amikor beértek a városba, Jaredet egy buszmegállóban találták, ahol Bobbal ültek. Amikor meglátta őket, sírni kezdett, és átölelte Bobot. „Kérlek, nagyi” – könyörgött. „Kérlek, ne főzd meg Bobot! Ő a barátom! Az emberek nem eszik meg a barátaikat!”

Szegény Jared annyira feldúlt volt, hogy Sadie megígérte neki, hogy nem főzi meg Bobot, sem más pulykát a hálaadásnapi vacsorára.

„Köszönöm, nagyi!” – kiáltotta Jared.”Úgyis a töltelék a legjobb!”

„Most adtál egy zseniális ötletet, Jared!” – mondta Sadie nagyi.

Hálaadáskor Sadie egy óriási, ropogós, pulyka alakú pitét tálalt fel, tele az ő finom töltelékével és áfonyaszósszal.

A család egy része morogott egy kicsit a hagyományokkal való szakítás miatt, de Jared el volt ragadtatva – és biztosak vagyunk benne, hogy Bob, aki végül sok-sok évig élt, különösen hálás volt.

Mit tanulhatunk ebből a történetből?

• A gyerekeknek jó szívük van, és mindig készek új barátokat szerezni — állatokat vagy embereket. Jared azonnal összebarátkozott Bobbal, és nem is sejtette, hogy a sors úgy hozta, hogy vacsora lesz belőle.
• Ahol van akarat, ott van út is. Sadie nagymama megtalálta a módját, hogy a hálaadásnapi vacsorára „pulykát” tálaljon anélkül, hogy Bob életét feláldozta volna.

Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.

Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.

via