Mikor Joan Miller férje elvált tőle, mindent megtett, hogy nevelje kislányukat, Ellát. Ella akkor még csak 4 éves volt, és bár nem igazán értette, hogy az apukája miért ment el, és miért nem tért vissza, örült, hogy van mellette az anyja, aki szereti és gondoskodik róla.

Joan tanárnő volt, és éppolyan népszerű volt a diákok körében, mint a tanárok között. Bölcs, kedves, empatikus és nyitott ember volt, ezért a diákjai a „menőnek” titulálták, és rituálévá vált, hogy minden karácsonykor és újévkor meglátogatták.

Egy este Joan elindult bevásárolni, úgy döntött, hogy nem viszi magával Ellát, mert odakint hideg volt, és a lánya nemrég megbetegedett. „Ella”, mondta. „Anyu mindjárt visszajön. Mivel Mrs. Hall és a családja vakáción van, senki sincs otthon, úgyhogy amíg nem jövök, ne menj sehova, jó?”

„De anyu..” – sírt Ella. „Veled akarok menni. Nem akarok egyedül maradni.”

Joan rámosolygott a kislányra. „Hideg van, kicsim, és ha hallgatsz anyucira, hoz neked a kedvenc sütidből! És mit szólnál pizzához?”

„Pizza? Vacsorára?” – kérdezte Ella vidáman.

„Igen. Csak ne hagyd el a házat, jó?”

„Oké, anyu!” – mondta Ella, miközben búcsút intett az anyjának.

Mikor Joan elhagyta a házat, erősen havazott, és már fél nyolc volt, mire a szupermarketbe ért. Még fél órába telt, mire elintézte a bevásárlást, és mikor visszatért a kocsijához, hirtelen bejelentés érkezett arról, hogy hóvihar csapott le rájuk. Joan aggódott, hogy Ella egyedül van otthon, most nem tudta, mit tegyen.

A havat szállító erős szél már végigsöpört a városon, arra kényszerítve a gyalogosokat, hogy a legközelebbi üzletbe meneküljenek, és néhány jármű megállt, mivel a szélvédőjüket teljesen beborította a hó..

Már majdnem két óra telt el azóta, hogy elindult otthonról, és tudta, hogy Ella fél egyedül. Ezért kockáztatott és olyan gyorsan hajtott, ahogy csak tudott, de amikor a szupermarket utáni első kanyarban befordult, nem vette észre a felé közeledő autót…

Otthon Ella a tévézéssel volt elfoglalva, és észre sem vette, hogy eltelt két óra. Csak akkor vette észre, hogy Joan még nincs otthon, amikor a gyomra az éhségtől korogni kezdett.

Joan hagyott otthon egy telefont, hogy vészhelyzetben felhívhassa, de Ella nem tudta elérni, mert a rossz időjárás miatt a hálózati szolgáltatások nem működtek. Végül nem volt más választása, mint várni, de amikor újabb egy óra telt el, és Joan nem érkezett meg, Ella sírni kezdett. „Éhes vagyok, anyu” – zokogott. „Kérlek, gyere vissza hamarosan.”

Egy idő után a kis Ella bement a szobájába, és kivitte a babáját a nappaliba, mert félt egyedül. „Lily” – súgta a babának, miközben könnyek csordultak végig az arcán. „Anyu nem jön haza. Félek.”

Hirtelen kopogtak az ajtón. Ella letörölte a könnyeit, és boldogan ugrálva az ajtóhoz szaladt: „Anyu! Megjöttél!” – de mikor kinyitotta az ajtót, zavarba jött.

„Szia, Ella! Catherine vagyok. Bejöhetek?” – egy fiatal lány állt a küszöbön.

„Sajnálom, de anyu nincs itthon” – válaszolta Ella. „Azt mondta, hogy ne beszéljek idegenekkel. Nem engedhetlek be.”

A fiatal lány térdre ereszkedett Ellával szemben, és azt mondta: „Anyukád kórházban van, Ella. Nem tudott hazajönni, ezért engem küldött. Az egyik tanítványa vagyok.”

Catherine megmutatta Ellának azt a képet, amelyet egy nap Joannal készített az iskolában.

„De anyu…” Ella a homlokát ráncolta. „Mi történt anyuval? Beteg?”

„Mi lenne, ha ennénk valamit, és utána beszélgetnénk? Van pizza vacsorára.”

„Oké” – felelte a kislány, és Catherine követte őt befelé. Leültette Ellát a vacsoraasztalhoz, és tányérokat vett elő kettőjüknek.

„Én nem kérek semmit. Csak anyut akarom… jól van?” – kérdezte bús arckifejezéssel, miközben Catherine felszolgált neki egy szelet pizzát.

„Igen, Ella” – mondta Catherine. „Az orvosok gondoskodnak róla, és holnap reggel meglátogathatjuk. De szomorú lesz, ha nem eszel. A gyerekeknek soha nem szabad kihagyni az étkezést! Gyorsan fejezd be a vacsorádat, hogy lefeküdhess, és időben felébredhess, hogy láthasd anyut, jó?”

Ella ajka mosolyra húzódott, és a pizzaszeletért nyúlt. „Olvasol nekem egy mesét, mielőtt elalszol?”

„Persze, Ella.”

Másnap reggel, amikor Ella meglátogatta Joant a kórházban, nem tudta abbahagyni, hogy Catherine-ről beszéljen. „Anyu, Catherine ugyanúgy vigyázott rám, mint te. Velünk maradhat? Még mesét is olvasott!”

Joan és Catherine nevetésben tört ki. „Szóval, megköszönted Catherine-nek, hogy vigyázott rád, amikor nem voltam otthon, Ella?”- kérdezte Joan.

„Ó! Elfelejtettem! Köszönöm!” – mondta Ella mosolyogva Catherine-nek.

„Semmi baj, Ella” – mondta Catherine. „Egyébként még egy kis időt fogok veled tölteni, amíg anyukád felépül. Az orvosok azt mondták, hogy egy ideig kórházban kell maradnia.”

„Tényleg? Hurrá!”

„Most pedig megtennéd, hogy vársz egy kicsit kint, Ella? Beszélnem kell Catherine-nel..” – mondta Joan.

Ella kisétált a szobából. Joan Catherine felé fordult, és intett neki, hogy üljön mellé.

„Köszönöm, hogy vigyázol Ellára, Catherin” – mondta, és megfogta a kezét. „Szerencsére volt egy napló a táskámban, amibe a te telefonszámod volt beírva a vészhelyzeti elérhetőségek közé, mert te közel laksz hozzánk, így a rendőrök könnyen megtalálták a számodat, és felhívtak, miután kórházba vittek. Nemrég elmentek, és azt hiszem, miután kiengedtek, találkoznom kell velük, és elintézni néhány dolgot, mivel én voltam a felelős a balesetért. Kérem, addig is vigyáznál Ellára?”

„Semmi gond, Mrs. Miller. Nem gond, nagyon aranyos kislány.”

„De kérlek, ne hagyd ki emiatt az órákat. Szólok Ella osztályfőnökének, hogy néhány napra hívjon neki iskolabuszt, és miután visszajöttél az órákról nálunk tanulhatsz.”

„Persze, Mrs. Miller. Vigyázzon magára és gyógyuljon!”

Miután elhagyta a kórházat, Catherine kitette Ellát az iskolájánál, majd elment az órájára. Miután visszatért, sok időt töltött Ellával, segített neki a házi feladatában, süteményt sütött vele, és esténként esti mesét olvasott neki.

Majdnem két hét telt el így. Amikor Joan hazatért, még mindig mankóval járt, ezért Catherine segített neki a ház körül. Egy nap Todd, Catherine apja meglátogatta Joant, miután Catherine közölte vele, hogy a tanára beteg.

Todd egyedülálló apa és özvegy volt, aki gyakran üzleti úton járt, így Catherine a nagyanyjánál élt. Miután aznap megismerkedett Joannal, valami összeállt kettejük között, és a férfi gyakori látogatásokat kezdett tenni Catherine-nel otthonában. Beleszeretett Joanba, és úgy döntöttek, összeházasodnak. Ella nagyon boldog volt, amikor megtudta, hogy Catherine a nővére lesz, és most már egy nagy, boldog családot alkotnak.

Mit tanulhatunk a történetből?

• Soha ne hozzunk elhamarkodott döntéseket. Joan azt hitte, hogy gyors vezetéssel megelőzheti a vihart, de elhamarkodott döntése autóbalesethez vezetett, amely két hétre ágyhoz kötötte.
• Egy kis kedvesség vagy segítségnyújtás örökre megváltoztathatja valaki életét. Catherine vigyázott Ellára, hogy segítsen Joannak, cserébe pedig anyát és boldog családot kapott.

Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.

Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.

via